Fáradtság


csendes a nap ma
lassan vánszorog
egyetlen csillagom

úgy érzem

egy padon ülök a téren
vállamra madár száll
fejemben millió vágy és álom
lassan álomra hajtja fejét

a cigaretta lassan elég
az ujjaim között
és már nem emlékszem
szemed színére
a hajad illatára
nem emlékszem
szerettelek-e valaha is

lassú az út hazafelé
hosszú út síneken
buszokon és utakon
de nem tudok
úgy akár egy métert is megtenni
hogy ne gondoljak arra a napra
mikor először átöleltél
és szívemet befontad

a gondok és bánat
jégbe mártja a lelkem
hol vagy most
nem tudom
de ez a nap is lassan véget ér nélküled

nincs ami felvidítson
mondják
ne csüggedj
nem csüggedek

fáradt vagyok
végtelenül fáradt
tükörbe nézek
és látom
"a világ tenyerébe kalapált szeg,
holtsápadt,
csupa vér vagyok"

A gondolat feltépett valahol egy sebet az emlékek között, amelyekhez eddig még nem nyúlt hozzá senki. Vérezni kezdett, nagy, fekete csöppek hulltak a csöndben, és valahol valami fájt.

Márai azt írja a tapintatról és gyöngédségről, hogy az több és értékesebb, mint a tudás és az értelem, és becsesebb mint a jóság... Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka. Az a tapintat és az a gyöngédség, mely mint valamilyen csodálatos zenei hallás, örökké figyelmeztet egy embert, mi sok és mi kevés az emberi dolgokban, mit szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak... Ez a tapintat nem csak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is.

Az öregek, a régiek tudták még, kell, hogy időt szakítsunk magunkra, önmagunk és az egész teremtett világ megfigyelésére. Tudtak figyelni, tudtak várni, tudtak csendben lenni. Ismerték minden földi és égi feladat pontos helyét, idejét, s ha elbizonytalanodtak olykor-olykor, vártak és befelé hallgatóztak.

Úgy szeretném



Elfelejteni perceket, mit eltörölni már nem lehet,
Úgy szeretném, úgy szeretném.
Újra kezdeni életet, tudom, tudom, hogy nem lehet,
Úgy szeretném, úgy szeretném.

Ha lemoshatnám a hosszú út porát,
Sok értelmetlen állomás nyomát,
Vissza se nézek, lehajtom fejem.

Tisztító vizû hûs patak, mosd le rólam, mi rám tapadt,
Úgy szeretném, úgy szeretném.
Esõ csurog az arcomon, töröld el minden bánatom,
Úgy szeretném, úgy szeretném.

Ha lemoshatnám a hosszú út porát,
Sok értelmetlen állomás nyomát,
Vissza se nézek, megyek csak tovább.

Egy baráti hang, mely lelkesít, egy vidámabb dal, mely felvidít,
Úgy szeretném, úgy szeretném.
Egy arc, mely szívemben mindig él, utam végéig elkísér,
Úgy szeretném, úgy szeretném.

Ha lemoshatnám a hosszú út porát,
Sok értelmetlen állomás nyomát,
Vissza se nézek, vissza se nézek.

Barátom szólj, hogy lelkesíts, dúdolj egy dalt, hogy felvidíts,
Úgy szeretném, úgy szeretném.
Hangod szívemben mindig él, utam végéig elkísér,
Úgy szeretném, úgy szeretném.
Úgy szeretném, úgy szeretném.
Úgy szeretném, úgy szeretném.
Úgy szeretném, úgy szeretném.