2010. júl. 20.


Füvön járó

Még harmatos a fű. Kilépek a présház ajtaján, lerúgom a cipőm. A hűvös fű érintése nyomán végigszalad valami a gerincemen. Érzés is, emlék is. Járkálok mezítláb. Mint apu, azokon a a nyári hajnalokon. Az udvarunkon.
Minden ott kezdődött. Ott, azon a nekem akkor hatalmas udvaron, ahová gyermekkorom egész világa elfért.
Látom, ahogy ülök a veranda ajtajában, pizsamában. A lépcső köve már langyos, napfényben fürdik a háznak ide néző oldala. A szőlőlugas levelei közt játékos árnyékok bújócskáznak a fénnyel, nem kell semmit csinálnom, semmi tennivalóm nincs, csak lenni.
látszólag az égvilágon semmi nem történik ilyenkor. Látszólag. Valójában a legfontosabb dolgok zajlanak ott belül. Mihez is tudnám hasonlítani...?
Talán a fényképezéshez.
Ül a reggeli napsütésben egy pizsamás kislány a lépcsőn. Sovány feneke érzékeli a langyos kő melegét, szeme befogja az udvart, a porcfüvet, az apró kék virágot hozó pletykabokrot az udvari csap körül. A nyúlánk sárgabarackfák, a kapor közé pottyant mézízű barackokkal. A kerekes kút vödrén pihenő gerlét. A baromfiudvar léckerítése mögött a tyúkokat hajkurászó öreg kakast. Egy kis gyíkot a lábától nem messze, a lépcső hasadékában. A nagykapu vasán a kovácsoltvas leveleken a fényt. Egy Duna-partról hozott, ottfelejtett kavicsot.
A füle neszeket hall, hangokat. Odabentről anyja motoszkálását a konyhában, nagyanyja sóhajtását, ahogy a fáslit tekeri a lábára. Egy szarka csörög a diófán. Az utcáról járókelők beszélgetését hallja, a szomszédból Viczó bácsi hangját, éppen most fog be. Lovas kocsi megy el előttük, csattognak a kövön a kerekek.
Térdén húzódik a tegnapi esés nyomán a kerek seb. Egész nyáron sebes a térde...
Semmi nem történik?
A legfontosabb történik ilyenkor.
A lélek exponál. Finom lemezén örökre ott marad minden. ott marad a pillanat, vele és benne porcfű, gyík, kavics, hangok, ízek, illatok, érzések.
Fölfoghatatlan ajándékot kaptunk. A történetünk, az életünk története - s ebben fontos építőelem az üldögélés pizsamában - csodával határos, ésszel talán föl sem fogható. Nyári reggel van.
Ott ülök a veranda lépcsőjén.
Négy-öt éves lehetek.
Békén hagynak.
Nem kell még felöltözni, elég csak lenni a pillanatban, teljes valómban, minden feladat, vágy, akarat, terv nélkül.
Aztán majd lesz feladat, vágy és akarat, és terv is, de most nincs semmi, csak "a lét derűs könnyűsége".
Igen, így lesz. Szól majd anyu, hogy gyere kislányom, mosakodni, gyere, öltözzünk fel.. És megszületik majd a vágy a reggelire kért zsírban sült pirítós után, akarat is, hogy kimehessek a kertbe, és terv is, de jó lenne megnézni, megjött-e a pesti nagyfiú, a Tivadar a szomszédba.
De ez még mind távol van, most nincs semmimás dolgom, csak ülni a lépcsőn.
A kukoricamorzsolás is ilyen volt. Békés. És az is időtlen gondolatokat szült.

/...../

Mennyi ajándékot kaptam a gyerekkorral...
Anyunak köszönhetek még valamit.
Tizenkettőkor ebédeltünk. Utána minden délután le kellett feküdni. Amikor fölkeltem, a konyhában az edény már elmosogatva, anyu ott állt a kis kocsimmal, a füles háncskosarával, és indultunk.
A Duna-partra tolt, ami gyalog messze lett volna egy kislánynak. Meg gyanítom, gyorsan oda akart érni.
A Kastély utcán mentünk végig, emlékszem a gömbakácokra, aztán ráfordult a piactér után az ártéri gyalogútra. . Az orromban van a mezítlábak taposta iszapos út illata. A mindig hűvös ártéri erdőt azóta keresem. Nincs sehol. Az árfolyások árkán, mint valami hegy-völgyön, hol le, hol föl vitt az út. Anyu, ha talált gyalogszedret, gyorsan a számba dugott egy-egy szemet. Sokat nem időztünk, az árnyékban csapatban támadtak a szúnyogok.
Kiértünk a napfényre. A magas parton pokrócokon ismerősök, zsíros kenyér és paradicsom, termoszban víz vagy tea. A gyerekek lent voltak a víz mellett a kavicson. Homokos kavicságyon vonult lassan a Duna, egy kis öblöt vágtak a partba, a kisebbeknek. Ültem a kavicson,, még járni se tudtam. Később ott tapicskoltam a vízben a többiekkel, estefelé vödörnyi apró csigaházzal indultunk haza. Nyakláncot fűztünk belőlük.
Ez volt a Paradicsom.
Víz, napfény, levegő, kövek, csigák odalent. Fönt az erdő, alkonyatkor parazsas tűz, a felnőttek játékai, amiben mi nem vettünk részt. Nem is tudtunk róla.
Azóta érzek otthonomnak minden vizet. A folyókat kiváltképp.

Járok a présház előtt a hajnali fűben. Nem messze tőlem öt kisgyerek alszik. Az egyik már mocorog. Nemsokára ki fogja dugnia fejét a sátor nyílásán. Megígértem, ha felébred, együtt megyünk vízért a forráshoz...

/Pókfonálon/

2010. júl. 16.




Nagyon kell, hogy szeress


Ha már nincs erőm a szép szavakra,
Ha már nem izgat a szép primadonna,
Ha a szerephez már semmi kedvem,
Akkor nagyon kell, hogy szeress engem!

Ha már nem dob fel se harc, se játék,
Hogyha nem akarom már a másét,
S hosszú szünet van a jókedvemben,
Akkor nagyon kell, hogy szeress engem!

Ha a jobb napok sem érdekelnek,
Mikor vége van a türelmemnek,
Ha a szerelmedet nem érdemlem,
Akkor nagyon kell, hogy szeress engem!

Ha a kedvességed bosszant, fáraszt,
Mikor nem adok és nem várok választ,
Mikor szeretni már nincs mit bennem,
Akkor nagyon kell, hogy szeress engem!

2010. júl. 5.


Lábujjhegyen
(részlet)

A lába fázott a papucsban, cipőt húzott. Kiment a konyhába, elmosott két bögrét, de mintha valaki dróton húzta volna, észre se vette, hogy mit csinál. Visszajőve odanyúlt a polchoz, és föllapozta az időről szóló tanítást a Prédikátor Könyvéből.

"mindennek megvan az órája
és minden szándéknak
a maga ideje az ég alatt.
Van ideje a születésnek és a halálnak;ideje
az ültetésnek és az ültetvénykiszedésének.

Ideje az ölelésnek és ideje a gyógyításnak;
ideje a bontásnak és ideje az építésnek.
Ideje a sírásnak és ideje a nevetésnek;
ideje a jajgatásnak és ideje a táncnak..."

Csöngött a telefon. Bosszantotta a hangja, szeretett volna csöndben, egyedül maradni, végigolvasni a többi sorokat. De a készülék makacsuk szólt...
Felveszem... Éva köszön bele. Régóta próbáltunk időt találni egy beszélgetésre. Mára terveztük. tizenegykor nála. Szakadozott a hangja, nehezen beszél.
- Ne haragudj... Úgy készültem a találkozásra... De arra kérlek, ne gyere ma el..
- Baj van?
- A barátnőm... A legjobb barátnőm agyvérzést kapott. Megműtötték... Nem tudok most másra gondolni...
- Hány éves?
- Ötven.
- Súlyos az állapota?
- Igen. "NE hagyjatok meghalni, olyan boldog vagyok...!" Ezt mondta... Amíg beszélni tudott.. Sokan gondolunk rá. Sokan... Az egész élete egy segélykiáltás. Mindent megél... jelen időben, teljes szívvel... mindent... még a szélsőségeket is.
Nem tudom miért kérdeztem meg:
- Milyen színű a haja?
- Sötétbarna volt. Most kopasz..
Hallgattunk. Sokáig. Éva szólalt meg.
- Fájdalom és remény van bennem... És bizakodás... Olyan adakozó ez a tavasz... Bomlik és ad, ad, számolatlanul. Elhiszed-e, békességet érzek. Mint nemrég, amikor a Rómából jött híreket hallgattam. Az utolsó üzenetet az elmenni készülő, öreg pápától... Legyetek derűsek... Úgy éreztem, az egész világ lábujjhegyen járt akkor. Szeretetből és tapintatból...
Elköszöntünk, letette a kagylót.
A szavak ott zakatolnak a fejemben..

"Ideje az eltépésnek,
és ideje a megvarrásnak;
ÉS ideje van a hallgatásnak
és ideje a szólásnak.."

Miért olyan nehéz?
Miért olyan szép és nehéz embernek lenni...

/Lábujjhegyen/