Valami érthetetlen kapcsolat van a barátság és a csillag között. Miért csillag a barát? És miért barát a csillag? Mert olyan távol van és mégis bennem él? Mert az enyém és mégis elérhetetlen? Mert az a tér, ahol találkozunk, nem emberi, hanem kozmikus? Mert nem kíván tőlem és én se kívánok tőle semmit? Csak azt, hogy legyen és így, ahogy van és ő van és én vagyok, ez kettőnknek tökéletesen elég? Nem lehet rá válaszolni. Nem is kell. De ha nem is lehet, barátom iránt mindig azt fogom érezni, hogy csillag, a világegyetemnek érthetetlen rám ragyogása

Van úgy, hogy az egyetlen mód az ember érintetlenségét megőrizni, ha feladja. Az egyetlen mód arra, hogy továbbra is ártatlan maradjon, ha bűnt követ el. Az egyetlen mód életben maradni, ha meghal. Ez a vallás, a szerelem, a művészet misztériuma. És a virágszedésé.

/A babérligetkönyv/

Köszönöm, hogy szerethetlek
(részlet)

Köszönöm, hogy engeded, hogy szeresselek. Ennyi már elég. Volt idő, amikor azt hittem, többet akarok. Akarlak egészen. Akarom a tested, a lelked, a gondolataid. A jelenedet és a múltadat. És akartam a jövődet. Meg kellett öregednem, hogy értsem, mi a szeretet és mi a birtoklás.
Ma már tudom, enyém az adomány így is. Csak terhes ne legyen az én nagy szeretetem. Csak ne bántson, ne fájjon neked, ne várjon alamizsnát. Lehet, hogy írnom se kellene. Csak lenni, mint a füvek és a fák, virágozni, mint most az orgonák, hallgatni, mint a szótlan állatok... Élj jól, egyetlenem. Szabadon, derűsen, mint a gyerekek...


/Lábujjhegyen/

Egyszer csak mindennek vége lesz majd


Forró csókja még itt ég a számon,
Bennem lángol még a szenvedély.
Kár, hogy mindez messze tűnő álom,
És róla csak egy fájó dal beszél.

Egyszer csak mindennek vége lesz majd,
Nincs az a csók, amely örökké tart.
Egyszerre minden csak emlék, csak emlék csupán.

Egyszerre visszanéz könnyes szemünk,
Vágyakra, dalra csak emlékezünk,
S nem futunk többé a délibáb fénye után.

Mindennek vége, szívemben béke, bús nyugalom.
Talán így könnyebb, a régi könnyet megsiratom.

Egyszer csak mindennek vége lesz majd,
Nincs az a csók, amely örökké tart.
Egyszerre minden csak emlék, csak emlék csupán.

Fájdalom még meddig lesz a sorsom?
Hajnal jön-e az éj köde után?
Ezt a bút szívemben végig hordom?
Vagy emlék lesz e fájó dal csupán?

Egyszer csak mindennek vége lesz majd,
Nincs az a csók, amely örökké tart.
Egyszerre minden csak emlék, csak emlék csupán.

Egyszerre visszanéz könnyes szemünk,
Vágyakra, dalra csak emlékezünk,
S nem futunk többé a délibáb fénye után.

Isten zenekara

Szeretlek, s mást is szeretek, -
neked ez fáj,
nekem meg elszakadni. De mit
tegyek? Nem én akartam ezt az idegen
kapcsolatot, amely
fáj és édes és
azt mondja, hogy nem én
és nem te, nem mi, nem az ember
fontos itt, nem az ember
parancsol, hanem valaki
más, ő - mondd, mit tegyek,
ha ő cselekszik helyettem és
én szenvedek a bűneiért,
az ő bűneiért,
aki olyan
nagy úr, hogy már nem is ismer
félreértést, hiszen csak az ész
beszámíthatatlan
józansága merészel
ellene szólni? Mit tegyek én,
mikor az ezernevű
Szerelem tüzes nyelvei
röpdösnek körül és maga
a halhatatlan Isten
mondja, hogy minden tettem és
szavam csak az ő akarata:
minden anyag az ő
töredéke, lakása, élő
s kimondhatatlan sokaság:
ő ez az örök
keveredés, irtózatos
parányokból összerakott
anyag- s lélek-zenekar, amely
érthetetlen zenét
játszik neki
és ő
sohasem unja meg a
dirigálást, s tudja, hogy sohase
lázadhat ellene a kürt,
melyben az ő
lelke parancsol, sem hegedű
melynek az ő intése ad
életet... - Óh, sohase
lázadhat fel a tehetetlen
zenekar Isten ellen, aki
az elromlott darabok helyett
mindig szállíttatja magának, és
velünk, megbűvölt mesterembereivel
szállíttatja az új
hangszereket, hogy tovább
játszhasson rajtuk, sohase
lázadhatunk fel az örök
Szerelem ellen, aki
összevissza
integet és szeszélye szerint
csendíti össze a hangokat,
és jaj,
mi csak a magunk
kis muzsikáját halljuk a teljes
zenekar időtlen
zúgásában és sohase
tudjuk meg, mit akart elmondani
istenünk az ősi csöndnek,
a fekete csöndnek, amely
köröskörül,
csillagvilágok határán túl,
a Semmiség páholyaiban
testtelen ül
és ránk néz és -
és figyel és -
és nem felel.

Arról, hogy mindenben az idő dönt

Mikor az élet, valamilyen emberi helyzet, döntésre kényszerít, vigyázz, hogy az elhatározásokat a változás törvényének térfogatába állítsd: mert minden "döntés" az időben kap csak végső tartást és alakot. Döntsél, de ne olyan föltétlenül! Ne olyan mindenáron! Ne olyan egészen! Add meg az emberi elhatározásnak azt a játék lehetőséget, amelyre szüksége van, hogy beilleszkedjék a világba és az időbe, elhelyezkedhessék az emberi szándékok, a változás törvényei között. Ne akard esküvel, szöggel és kalapáccsal rögzíteni minden időkre azt, amin az éjszaka és a reggel is változtat valamit, szíved és értelmed is örökké csiszol, másít, alakít valamit, ma, holnap és örökké. Adj az elhatározásnak időt és térfogatot, hogy megtalálja igazi helyét és formáját a világban. Döntsél, de ne nagyon! Döntsél, de ne föltétlenül! Cselekedjél, de ugyanakkor bízz mindent az időre is. Meglátod, holnapra vagy esztendő múltán, hogy nem te döntöttél, hanem a térfogat, melyben minden emberi ügy eldől: az idő.


/Füveskönyv/

Súgd meg...

Egy négyéves, érzékeny, minden idegszálával figyelő, gazdagon fantáziáló kislányról, Liliről mesélt az édesanyja. Azon a nyáron kisöccse született, Dani. Amikor hazahozták a kórházból, Lili azt kérte, először hadd beszéljen vele ő. Kettesben. Bevitték az ötnapos Danit a szobába, letették egy öblös fotelbe. Ekkor Lili odament hozzá, körbenézett, hogy valóban egyedül vannak-e, a füléhez hajolt és ezt mondta:
-Súgd meg nekem, milyen a Jóisten... Elfelejtettem..


/Pókfonálon/

Kóstolgat az élet minket, gondoltál már erre? Hoz rengeteg jót, de mindig valami nagy árat fizetsz. Olyan terheket ró rád, meggebedsz. Aztán megint ad. Elvesz, ad. Néha azt érzem, figyeli, mit bírsz még...?

Az 'énnek' az egyedisége éppen abban rejlik, ami az emberről elképzelhetetlen. Elképzelni csak azt tudjuk, ami az emberekben egyforma, ami általános. Az egyéni 'én' az, ami elüt az általánostól, ami tehát nem tételezhető fel, nem számítható ki előre, amit nekünk kell a másikban leleplezni, felfedni, meghódítani.

Sose tudni, mit gondol, sose tudni, mit tesz, és azt teszi-e, amit gondol, vagy azt gondolja, amit tesz. Az ember: Ember... és ebben minden benne van.

Egyszer. Mindig csak egyszer. Mindig először,

mindig utoljára. Nem a törvényt keresni.

Szabadnak lenni. Nem alkalmazkodni.

Elhatározni. Nem a megszokás. A váratlan. A

kaland. A veszély. A kockázat. A bátorság... a

küszöbön állni. Folytonos átlépésben lenni. Élve

meghalni, vagy meghalva élni. Aki ezt elérte

szabad. És ha szabad belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet.

Eletünk legfontosabb dolgai nem rendkívüliek vagy grandiózusak. A legfontosabbak azok a pillanatok, melyben úgy érezzük, valaki megérintett.