2010. aug. 12.


.. keresztül-kasul jártak Budapesten a gondolataink. Ha találkozik két gondolat, nyilván megtorpan, talán köszön is egymásnak. Te nem szoktál ilyesmire gondolni, mikor este lehunyod a szemed, de még nem alszol, csak várod, hogy elaludjál? Nem érzed, hogy szobád tele van gondolatokkal, amelyek mind jönnek valahonnan, mennek valahová, most éppen megpihennek, te meg ott fekszel, mint valami pókháló közepébe esett bogár, a gondolatok metszőpontjában, és azok fenntartanak, mint a küllők, nem szakadnak le alattad, mert erősek, érzed, hogy feszülnek, csak nem ismered a tartalmukat?

/Mózes egy, huszonkettő/

2010. aug. 6.

Az alázatról és a méltóságról


Az emberek szívesen dölyfösek és gyűlölködők, mihelyst módjuk nyílik erre; s legtöbbször
valóban oly sajátosan kegyetlenek, mint a gyermekek. De te maradj alázatos,
s ugyanakkor őrizd meg méltóságodat.
Mert a kettőt csak egyszerre őrizheted meg. Emberi méltóságod torz magatartás
lesz, ha nem dereng mögötte esendő lényed alázatának öntudata; alázatos magatartásod
egy puhány gyávaságának kinyomata lesz, ha nem érzik e magatartás mögött emberi
rangod. Ha az emberek között kell élned – s nem vagy tapír, sem keselyű, hol is
élhetsz máshol? –, egyszerre kell uralkodnod és engedelmeskedned, mindig rangtartóan
és szerényen, mindig komolyan és készségesen, mindig alázatosan és méltóságosan.
Máskülönben pökhendi fráter vagy csak, szánalmas és gyáva rabszolga. De
Epiktétosz valóban rabszolga volt: mégis, alázattal viselte ezt a sorsot és uralkodott
az emberek fölött.

2010. aug. 2.



Még nem is éltem, amikor Pesten akadt egy híres dal,
Mit minden este,együtt daloltak százszor a prímással,
Egyedül sírták, nagybőgőn húzták, gyöngéden a dallamát,
Más lett azóta, de ez a nóta miköztünk él tovább.

Refr.:
Ne sírj kislány minden május tovaszáll.
Ami elmúlt nem jön vissza soha már.
Hogyha halkan jön az alkony,
Ne várj rám a Duna parton,
Kicsi lány, csacsi kislány.

Ne sírj kislány, felejtsd el a nevemet,
Nézd, az öreg Citadella kinevet
Lesz majd más, ki szeret téged,
Hidd el kislány ez az élet,
Rohanó, suhanó szó.

Más lett a módi és a valódi búcsú is másmilyen,
Fogytán a líra az utcán sírva nem jár már senki sem,
De azért néha van olyan téma, amely a lelkünkbe tép,
És ez a dallam besurran halkan szívünkbe néha még.

Refr.

Lá, lá, ...
Lesz majd más, ki szeret téged,
Hidd el kislány ez az élet,
3x:Rohanó, suhanó szó.



Holnap, ki tudja holnap látsz-e még,
ki tudja holnap fáj -e még szíved a tegnapért?
Holnap, ki tudja holnap vársz-e még,
kit tudja holnap fáj-e még szívem a csókodért?

Meg ne várjuk a józan reggelt,
az álmom míg véget ér,
elégni se kár, meghalni se fáj egy mámoros pillanatért!

Holnap, ki tudja holnap látsz-e még,
ki tudja holnap fáj -e még szíved a tegnapért?

Ma még a szívem úgy érzem én örökké téged szeret,
hogy senki mással te nélküled boldog sosem lehet
a vágyam álmomban mind tiéd
tiéd száz forró dalom
a lelkem rejtett kis titkait ma még neked adom!

Holnap, ki tudja holnap látsz-e még,
ki tudja holnap fáj -e még szíved a tegnapért?
Holnap, ki tudja holnap vársz-e még
kit tudja holnap fáj-e még szívem a csókodért?

Meg ne várjuk a józan reggelt
az álmom míg véget ér!
Elégni se kár, meghalni se fáj egy mámoros pillanatért!
Holnap, ki tudja holnap látsz-e még,
ki tudja holnap fáj -e még szíved a tegnapért?

Az emberszív nagy és bús talány, mitsenki már meg nem fejt
ma még csak érted él és dobog, de holnap elfelejt
ma még egyetlen egy csókodért feláldozná tán magát,
de holnap már vígan, könnyedén, nevetve megy tovább!

Holnap, ki tudja holnap látsz-e még,
ki tudja holnap fáj -e még szíved a tegnapért?
Holnap, ki tudja holnap vársz-e még
kit tudja holnap fáj-e még szívem a csókodért?

Meg ne várjuk a józan reggelt
az álmom míg véget ér!
Elégni se kár, meghalni se fáj egy mámoros pillanatért
Holnap, ki tudja holnap látsz-e még,
ki tudja holnap fáj e még szíved a tegnapért?

Holnap, kitudja holnap vársz-e még,
ki tudja holnap fáj -e még szívem a csókodért?

2010. júl. 20.


Füvön járó

Még harmatos a fű. Kilépek a présház ajtaján, lerúgom a cipőm. A hűvös fű érintése nyomán végigszalad valami a gerincemen. Érzés is, emlék is. Járkálok mezítláb. Mint apu, azokon a a nyári hajnalokon. Az udvarunkon.
Minden ott kezdődött. Ott, azon a nekem akkor hatalmas udvaron, ahová gyermekkorom egész világa elfért.
Látom, ahogy ülök a veranda ajtajában, pizsamában. A lépcső köve már langyos, napfényben fürdik a háznak ide néző oldala. A szőlőlugas levelei közt játékos árnyékok bújócskáznak a fénnyel, nem kell semmit csinálnom, semmi tennivalóm nincs, csak lenni.
látszólag az égvilágon semmi nem történik ilyenkor. Látszólag. Valójában a legfontosabb dolgok zajlanak ott belül. Mihez is tudnám hasonlítani...?
Talán a fényképezéshez.
Ül a reggeli napsütésben egy pizsamás kislány a lépcsőn. Sovány feneke érzékeli a langyos kő melegét, szeme befogja az udvart, a porcfüvet, az apró kék virágot hozó pletykabokrot az udvari csap körül. A nyúlánk sárgabarackfák, a kapor közé pottyant mézízű barackokkal. A kerekes kút vödrén pihenő gerlét. A baromfiudvar léckerítése mögött a tyúkokat hajkurászó öreg kakast. Egy kis gyíkot a lábától nem messze, a lépcső hasadékában. A nagykapu vasán a kovácsoltvas leveleken a fényt. Egy Duna-partról hozott, ottfelejtett kavicsot.
A füle neszeket hall, hangokat. Odabentről anyja motoszkálását a konyhában, nagyanyja sóhajtását, ahogy a fáslit tekeri a lábára. Egy szarka csörög a diófán. Az utcáról járókelők beszélgetését hallja, a szomszédból Viczó bácsi hangját, éppen most fog be. Lovas kocsi megy el előttük, csattognak a kövön a kerekek.
Térdén húzódik a tegnapi esés nyomán a kerek seb. Egész nyáron sebes a térde...
Semmi nem történik?
A legfontosabb történik ilyenkor.
A lélek exponál. Finom lemezén örökre ott marad minden. ott marad a pillanat, vele és benne porcfű, gyík, kavics, hangok, ízek, illatok, érzések.
Fölfoghatatlan ajándékot kaptunk. A történetünk, az életünk története - s ebben fontos építőelem az üldögélés pizsamában - csodával határos, ésszel talán föl sem fogható. Nyári reggel van.
Ott ülök a veranda lépcsőjén.
Négy-öt éves lehetek.
Békén hagynak.
Nem kell még felöltözni, elég csak lenni a pillanatban, teljes valómban, minden feladat, vágy, akarat, terv nélkül.
Aztán majd lesz feladat, vágy és akarat, és terv is, de most nincs semmi, csak "a lét derűs könnyűsége".
Igen, így lesz. Szól majd anyu, hogy gyere kislányom, mosakodni, gyere, öltözzünk fel.. És megszületik majd a vágy a reggelire kért zsírban sült pirítós után, akarat is, hogy kimehessek a kertbe, és terv is, de jó lenne megnézni, megjött-e a pesti nagyfiú, a Tivadar a szomszédba.
De ez még mind távol van, most nincs semmimás dolgom, csak ülni a lépcsőn.
A kukoricamorzsolás is ilyen volt. Békés. És az is időtlen gondolatokat szült.

/...../

Mennyi ajándékot kaptam a gyerekkorral...
Anyunak köszönhetek még valamit.
Tizenkettőkor ebédeltünk. Utána minden délután le kellett feküdni. Amikor fölkeltem, a konyhában az edény már elmosogatva, anyu ott állt a kis kocsimmal, a füles háncskosarával, és indultunk.
A Duna-partra tolt, ami gyalog messze lett volna egy kislánynak. Meg gyanítom, gyorsan oda akart érni.
A Kastély utcán mentünk végig, emlékszem a gömbakácokra, aztán ráfordult a piactér után az ártéri gyalogútra. . Az orromban van a mezítlábak taposta iszapos út illata. A mindig hűvös ártéri erdőt azóta keresem. Nincs sehol. Az árfolyások árkán, mint valami hegy-völgyön, hol le, hol föl vitt az út. Anyu, ha talált gyalogszedret, gyorsan a számba dugott egy-egy szemet. Sokat nem időztünk, az árnyékban csapatban támadtak a szúnyogok.
Kiértünk a napfényre. A magas parton pokrócokon ismerősök, zsíros kenyér és paradicsom, termoszban víz vagy tea. A gyerekek lent voltak a víz mellett a kavicson. Homokos kavicságyon vonult lassan a Duna, egy kis öblöt vágtak a partba, a kisebbeknek. Ültem a kavicson,, még járni se tudtam. Később ott tapicskoltam a vízben a többiekkel, estefelé vödörnyi apró csigaházzal indultunk haza. Nyakláncot fűztünk belőlük.
Ez volt a Paradicsom.
Víz, napfény, levegő, kövek, csigák odalent. Fönt az erdő, alkonyatkor parazsas tűz, a felnőttek játékai, amiben mi nem vettünk részt. Nem is tudtunk róla.
Azóta érzek otthonomnak minden vizet. A folyókat kiváltképp.

Járok a présház előtt a hajnali fűben. Nem messze tőlem öt kisgyerek alszik. Az egyik már mocorog. Nemsokára ki fogja dugnia fejét a sátor nyílásán. Megígértem, ha felébred, együtt megyünk vízért a forráshoz...

/Pókfonálon/

2010. júl. 16.




Nagyon kell, hogy szeress


Ha már nincs erőm a szép szavakra,
Ha már nem izgat a szép primadonna,
Ha a szerephez már semmi kedvem,
Akkor nagyon kell, hogy szeress engem!

Ha már nem dob fel se harc, se játék,
Hogyha nem akarom már a másét,
S hosszú szünet van a jókedvemben,
Akkor nagyon kell, hogy szeress engem!

Ha a jobb napok sem érdekelnek,
Mikor vége van a türelmemnek,
Ha a szerelmedet nem érdemlem,
Akkor nagyon kell, hogy szeress engem!

Ha a kedvességed bosszant, fáraszt,
Mikor nem adok és nem várok választ,
Mikor szeretni már nincs mit bennem,
Akkor nagyon kell, hogy szeress engem!

2010. júl. 5.


Lábujjhegyen
(részlet)

A lába fázott a papucsban, cipőt húzott. Kiment a konyhába, elmosott két bögrét, de mintha valaki dróton húzta volna, észre se vette, hogy mit csinál. Visszajőve odanyúlt a polchoz, és föllapozta az időről szóló tanítást a Prédikátor Könyvéből.

"mindennek megvan az órája
és minden szándéknak
a maga ideje az ég alatt.
Van ideje a születésnek és a halálnak;ideje
az ültetésnek és az ültetvénykiszedésének.

Ideje az ölelésnek és ideje a gyógyításnak;
ideje a bontásnak és ideje az építésnek.
Ideje a sírásnak és ideje a nevetésnek;
ideje a jajgatásnak és ideje a táncnak..."

Csöngött a telefon. Bosszantotta a hangja, szeretett volna csöndben, egyedül maradni, végigolvasni a többi sorokat. De a készülék makacsuk szólt...
Felveszem... Éva köszön bele. Régóta próbáltunk időt találni egy beszélgetésre. Mára terveztük. tizenegykor nála. Szakadozott a hangja, nehezen beszél.
- Ne haragudj... Úgy készültem a találkozásra... De arra kérlek, ne gyere ma el..
- Baj van?
- A barátnőm... A legjobb barátnőm agyvérzést kapott. Megműtötték... Nem tudok most másra gondolni...
- Hány éves?
- Ötven.
- Súlyos az állapota?
- Igen. "NE hagyjatok meghalni, olyan boldog vagyok...!" Ezt mondta... Amíg beszélni tudott.. Sokan gondolunk rá. Sokan... Az egész élete egy segélykiáltás. Mindent megél... jelen időben, teljes szívvel... mindent... még a szélsőségeket is.
Nem tudom miért kérdeztem meg:
- Milyen színű a haja?
- Sötétbarna volt. Most kopasz..
Hallgattunk. Sokáig. Éva szólalt meg.
- Fájdalom és remény van bennem... És bizakodás... Olyan adakozó ez a tavasz... Bomlik és ad, ad, számolatlanul. Elhiszed-e, békességet érzek. Mint nemrég, amikor a Rómából jött híreket hallgattam. Az utolsó üzenetet az elmenni készülő, öreg pápától... Legyetek derűsek... Úgy éreztem, az egész világ lábujjhegyen járt akkor. Szeretetből és tapintatból...
Elköszöntünk, letette a kagylót.
A szavak ott zakatolnak a fejemben..

"Ideje az eltépésnek,
és ideje a megvarrásnak;
ÉS ideje van a hallgatásnak
és ideje a szólásnak.."

Miért olyan nehéz?
Miért olyan szép és nehéz embernek lenni...

/Lábujjhegyen/