50.

Régi magyar ÁLDÁS

Áldott legyen a szív, mely hordozott,
És áldott legyen a kéz, mely felnevelt
Legyen áldott eddigi utad,
És áldott legyen egész életed.

Legyen áldott Benned a Fény,
Hogy másoknak is fénye lehess.
Legyen áldott a Nap sugara,
És melegítse fel szívedet,

Hogy lehess meleget adó forrás
A szeretetedre szomjasoknak,
És legyen áldott támasz karod
A segítségre szorulóknak.

Legyen áldott gyógyír szavad,
Minden hozzád fordulónak
Legyen áldást hozó kezed
Azoknak, kik érte nyúlnak.

Áldott legyen a mosolyod,
Légy vigasz a szenvedőknek.
Légy te áldott találkozás
Minden téged keresőnek.

Legyen áldott immár
Minden hibád, bűnöd, vétked.
Hiszen aki megbocsátja,
Végtelenül szeret téged.

Őrizzen hát ez az áldás
fájdalomban, szenvedésben.
Örömödben, bánatodban,
bűnök közti kísértésben.

Őrizze meg tisztaságod,
Őrizze meg kedvességed.
Őrizzen meg Önmagadnak,
és a Téged szeretőknek.

Vallomás az életnek


Mikor borulásos szemekkel
Kutattam a mélységeket,
Karcsú hidak szélén merengve
Én tégedet kerestelek.

Mikor öreg könyvekbe bújtam
A beteg gyertyaláng alatt,
Kábultan és félig vakultan
Én tégedet akartalak.

Mikor a falnak dőlve némán
Mákonyt kerestem és halált
S nem láttam sorsom semmi célját,
Lelkem a te szavadra várt!

Minden álomban és halálban
És gyűlöletben, végtelen,
Örök vágy fájó mámorával
Szeretlek, hűtlen életem.

Én nem félek a széthulló világtól.
Amíg a lelkem erős sziklafészek,
Én csak széthulló önmagamtól félek.
Attól, hogy sorsom kérdéseire
Nem csendül bennem méltó felelet.
A terméketlen fájdalomnak kelyhe
Múljék el tőlem Uram, ha lehet

Vízválasztó

Ha kegyelmesen úgy tetszik Neked
Sorsom, vagy Istenem,
Hogy e mostani megpróbáltatásom
Vízválasztó legyen,
Amelynek kopár hegytaraján túl
Eztáni életem
Új forrása ered:
Legyen, kérlek, e forrás
Mélyebbről fakadó,
Nem magának-való
Tisztultabb szeretet.
Legyen e tiszta nedv
Felbuzgó munkakedv,
Önzetlenebb erő,
Malmot hajtó patak,
Szolgáló akarat,
Sziklából feltörő.

Ha kegyelmesen úgy tetszik Neked
Sorsom, vagy Istenem,
Hogy e mostani megpróbáltatás
Vízválasztóm legyen,
Amelyen túljutva
Egészen más a táj -:

Hadd mosolyogjak én
Azon is, ami fáj
Azon is, ami e
Világban vaksötét,
Fáklyavivő legyek,
Míg tart e furcsa lét.
Legyek összeszedett,
Szelíden is kemény,
S hogy ne ítéltessem,
Mégse ítéljek én,
Nevessek a világ
Játékai felett,
De ez a nevetés
Legyen egy ölelés,
Amellyel mindenkit
Magamhoz ölelek.

Elmúlik a világ
És játékai is,
Még kívánsága is,
Szél szórja szét a színes szavakat,
De sorsom lényegének,
De lelkem Istenének
Beszéde megmarad.

Ciróka játék

Szél játszik a patakkal,
én meg a te hajaddal.
Piros alkony lobban szőke
hajadba,
hajadba,
mintha felhőn ragyogna.

Korhely néz az üvegbe,
én meg a te szemedbe.
Hogyha kérek és ígérek
nehogy szánj,
nehogy szánj,
maradj te csak piciny lány.

Egér bújik alomba,
te meg az én karomba.
Vad manó hull, szarva szétáll
kukucskál,
kukucskál,
rá ne nézzél, aludjál.

Zápor hull a peremre,
könnyed meg a kezemre.
Jól tudod, hogy elborít majd
a vad láng,
a vad láng,
még ha nem is akarnánk.

 MENNYBŐL AZ ANGYAL

Mennyből az angyal - menj sietve
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.

Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta -
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta -
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: "Elég volt."

Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik -
Ők, akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?...

Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
- a gyermek, a szamár, a pásztor -
Az álomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik -
mennyből az angyal.

(New York,1956.)

Fáradtság


csendes a nap ma
lassan vánszorog
egyetlen csillagom

úgy érzem

egy padon ülök a téren
vállamra madár száll
fejemben millió vágy és álom
lassan álomra hajtja fejét

a cigaretta lassan elég
az ujjaim között
és már nem emlékszem
szemed színére
a hajad illatára
nem emlékszem
szerettelek-e valaha is

lassú az út hazafelé
hosszú út síneken
buszokon és utakon
de nem tudok
úgy akár egy métert is megtenni
hogy ne gondoljak arra a napra
mikor először átöleltél
és szívemet befontad

a gondok és bánat
jégbe mártja a lelkem
hol vagy most
nem tudom
de ez a nap is lassan véget ér nélküled

nincs ami felvidítson
mondják
ne csüggedj
nem csüggedek

fáradt vagyok
végtelenül fáradt
tükörbe nézek
és látom
"a világ tenyerébe kalapált szeg,
holtsápadt,
csupa vér vagyok"

A gondolat feltépett valahol egy sebet az emlékek között, amelyekhez eddig még nem nyúlt hozzá senki. Vérezni kezdett, nagy, fekete csöppek hulltak a csöndben, és valahol valami fájt.

Márai azt írja a tapintatról és gyöngédségről, hogy az több és értékesebb, mint a tudás és az értelem, és becsesebb mint a jóság... Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka. Az a tapintat és az a gyöngédség, mely mint valamilyen csodálatos zenei hallás, örökké figyelmeztet egy embert, mi sok és mi kevés az emberi dolgokban, mit szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak... Ez a tapintat nem csak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is.

Az öregek, a régiek tudták még, kell, hogy időt szakítsunk magunkra, önmagunk és az egész teremtett világ megfigyelésére. Tudtak figyelni, tudtak várni, tudtak csendben lenni. Ismerték minden földi és égi feladat pontos helyét, idejét, s ha elbizonytalanodtak olykor-olykor, vártak és befelé hallgatóztak.

Úgy szeretném



Elfelejteni perceket, mit eltörölni már nem lehet,
Úgy szeretném, úgy szeretném.
Újra kezdeni életet, tudom, tudom, hogy nem lehet,
Úgy szeretném, úgy szeretném.

Ha lemoshatnám a hosszú út porát,
Sok értelmetlen állomás nyomát,
Vissza se nézek, lehajtom fejem.

Tisztító vizû hûs patak, mosd le rólam, mi rám tapadt,
Úgy szeretném, úgy szeretném.
Esõ csurog az arcomon, töröld el minden bánatom,
Úgy szeretném, úgy szeretném.

Ha lemoshatnám a hosszú út porát,
Sok értelmetlen állomás nyomát,
Vissza se nézek, megyek csak tovább.

Egy baráti hang, mely lelkesít, egy vidámabb dal, mely felvidít,
Úgy szeretném, úgy szeretném.
Egy arc, mely szívemben mindig él, utam végéig elkísér,
Úgy szeretném, úgy szeretném.

Ha lemoshatnám a hosszú út porát,
Sok értelmetlen állomás nyomát,
Vissza se nézek, vissza se nézek.

Barátom szólj, hogy lelkesíts, dúdolj egy dalt, hogy felvidíts,
Úgy szeretném, úgy szeretném.
Hangod szívemben mindig él, utam végéig elkísér,
Úgy szeretném, úgy szeretném.
Úgy szeretném, úgy szeretném.
Úgy szeretném, úgy szeretném.
Úgy szeretném, úgy szeretném.

Dráma

-Vallj színt!! rivallják.

-Szivárvány... suttogom.

.. keresztül-kasul jártak Budapesten a gondolataink. Ha találkozik két gondolat, nyilván megtorpan, talán köszön is egymásnak. Te nem szoktál ilyesmire gondolni, mikor este lehunyod a szemed, de még nem alszol, csak várod, hogy elaludjál? Nem érzed, hogy szobád tele van gondolatokkal, amelyek mind jönnek valahonnan, mennek valahová, most éppen megpihennek, te meg ott fekszel, mint valami pókháló közepébe esett bogár, a gondolatok metszőpontjában, és azok fenntartanak, mint a küllők, nem szakadnak le alattad, mert erősek, érzed, hogy feszülnek, csak nem ismered a tartalmukat?

/Mózes egy, huszonkettő/

Az alázatról és a méltóságról


Az emberek szívesen dölyfösek és gyűlölködők, mihelyst módjuk nyílik erre; s legtöbbször
valóban oly sajátosan kegyetlenek, mint a gyermekek. De te maradj alázatos,
s ugyanakkor őrizd meg méltóságodat.
Mert a kettőt csak egyszerre őrizheted meg. Emberi méltóságod torz magatartás
lesz, ha nem dereng mögötte esendő lényed alázatának öntudata; alázatos magatartásod
egy puhány gyávaságának kinyomata lesz, ha nem érzik e magatartás mögött emberi
rangod. Ha az emberek között kell élned – s nem vagy tapír, sem keselyű, hol is
élhetsz máshol? –, egyszerre kell uralkodnod és engedelmeskedned, mindig rangtartóan
és szerényen, mindig komolyan és készségesen, mindig alázatosan és méltóságosan.
Máskülönben pökhendi fráter vagy csak, szánalmas és gyáva rabszolga. De
Epiktétosz valóban rabszolga volt: mégis, alázattal viselte ezt a sorsot és uralkodott
az emberek fölött.

Még nem is éltem, amikor Pesten akadt egy híres dal,
Mit minden este,együtt daloltak százszor a prímással,
Egyedül sírták, nagybőgőn húzták, gyöngéden a dallamát,
Más lett azóta, de ez a nóta miköztünk él tovább.

Refr.:
Ne sírj kislány minden május tovaszáll.
Ami elmúlt nem jön vissza soha már.
Hogyha halkan jön az alkony,
Ne várj rám a Duna parton,
Kicsi lány, csacsi kislány.

Ne sírj kislány, felejtsd el a nevemet,
Nézd, az öreg Citadella kinevet
Lesz majd más, ki szeret téged,
Hidd el kislány ez az élet,
Rohanó, suhanó szó.

Más lett a módi és a valódi búcsú is másmilyen,
Fogytán a líra az utcán sírva nem jár már senki sem,
De azért néha van olyan téma, amely a lelkünkbe tép,
És ez a dallam besurran halkan szívünkbe néha még.

Refr.

Lá, lá, ...
Lesz majd más, ki szeret téged,
Hidd el kislány ez az élet,
3x:Rohanó, suhanó szó.

Holnap, ki tudja holnap látsz-e még,
ki tudja holnap fáj -e még szíved a tegnapért?
Holnap, ki tudja holnap vársz-e még,
kit tudja holnap fáj-e még szívem a csókodért?

Meg ne várjuk a józan reggelt,
az álmom míg véget ér,
elégni se kár, meghalni se fáj egy mámoros pillanatért!

Holnap, ki tudja holnap látsz-e még,
ki tudja holnap fáj -e még szíved a tegnapért?

Ma még a szívem úgy érzem én örökké téged szeret,
hogy senki mással te nélküled boldog sosem lehet
a vágyam álmomban mind tiéd
tiéd száz forró dalom
a lelkem rejtett kis titkait ma még neked adom!

Holnap, ki tudja holnap látsz-e még,
ki tudja holnap fáj -e még szíved a tegnapért?
Holnap, ki tudja holnap vársz-e még
kit tudja holnap fáj-e még szívem a csókodért?

Meg ne várjuk a józan reggelt
az álmom míg véget ér!
Elégni se kár, meghalni se fáj egy mámoros pillanatért!
Holnap, ki tudja holnap látsz-e még,
ki tudja holnap fáj -e még szíved a tegnapért?

Az emberszív nagy és bús talány, mitsenki már meg nem fejt
ma még csak érted él és dobog, de holnap elfelejt
ma még egyetlen egy csókodért feláldozná tán magát,
de holnap már vígan, könnyedén, nevetve megy tovább!

Holnap, ki tudja holnap látsz-e még,
ki tudja holnap fáj -e még szíved a tegnapért?
Holnap, ki tudja holnap vársz-e még
kit tudja holnap fáj-e még szívem a csókodért?

Meg ne várjuk a józan reggelt
az álmom míg véget ér!
Elégni se kár, meghalni se fáj egy mámoros pillanatért
Holnap, ki tudja holnap látsz-e még,
ki tudja holnap fáj e még szíved a tegnapért?

Holnap, kitudja holnap vársz-e még,
ki tudja holnap fáj -e még szívem a csókodért?

Füvön járó

Még harmatos a fű. Kilépek a présház ajtaján, lerúgom a cipőm. A hűvös fű érintése nyomán végigszalad valami a gerincemen. Érzés is, emlék is. Járkálok mezítláb. Mint apu, azokon a a nyári hajnalokon. Az udvarunkon.
Minden ott kezdődött. Ott, azon a nekem akkor hatalmas udvaron, ahová gyermekkorom egész világa elfért.
Látom, ahogy ülök a veranda ajtajában, pizsamában. A lépcső köve már langyos, napfényben fürdik a háznak ide néző oldala. A szőlőlugas levelei közt játékos árnyékok bújócskáznak a fénnyel, nem kell semmit csinálnom, semmi tennivalóm nincs, csak lenni.
látszólag az égvilágon semmi nem történik ilyenkor. Látszólag. Valójában a legfontosabb dolgok zajlanak ott belül. Mihez is tudnám hasonlítani...?
Talán a fényképezéshez.
Ül a reggeli napsütésben egy pizsamás kislány a lépcsőn. Sovány feneke érzékeli a langyos kő melegét, szeme befogja az udvart, a porcfüvet, az apró kék virágot hozó pletykabokrot az udvari csap körül. A nyúlánk sárgabarackfák, a kapor közé pottyant mézízű barackokkal. A kerekes kút vödrén pihenő gerlét. A baromfiudvar léckerítése mögött a tyúkokat hajkurászó öreg kakast. Egy kis gyíkot a lábától nem messze, a lépcső hasadékában. A nagykapu vasán a kovácsoltvas leveleken a fényt. Egy Duna-partról hozott, ottfelejtett kavicsot.
A füle neszeket hall, hangokat. Odabentről anyja motoszkálását a konyhában, nagyanyja sóhajtását, ahogy a fáslit tekeri a lábára. Egy szarka csörög a diófán. Az utcáról járókelők beszélgetését hallja, a szomszédból Viczó bácsi hangját, éppen most fog be. Lovas kocsi megy el előttük, csattognak a kövön a kerekek.
Térdén húzódik a tegnapi esés nyomán a kerek seb. Egész nyáron sebes a térde...
Semmi nem történik?
A legfontosabb történik ilyenkor.
A lélek exponál. Finom lemezén örökre ott marad minden. ott marad a pillanat, vele és benne porcfű, gyík, kavics, hangok, ízek, illatok, érzések.
Fölfoghatatlan ajándékot kaptunk. A történetünk, az életünk története - s ebben fontos építőelem az üldögélés pizsamában - csodával határos, ésszel talán föl sem fogható. Nyári reggel van.
Ott ülök a veranda lépcsőjén.
Négy-öt éves lehetek.
Békén hagynak.
Nem kell még felöltözni, elég csak lenni a pillanatban, teljes valómban, minden feladat, vágy, akarat, terv nélkül.
Aztán majd lesz feladat, vágy és akarat, és terv is, de most nincs semmi, csak "a lét derűs könnyűsége".
Igen, így lesz. Szól majd anyu, hogy gyere kislányom, mosakodni, gyere, öltözzünk fel.. És megszületik majd a vágy a reggelire kért zsírban sült pirítós után, akarat is, hogy kimehessek a kertbe, és terv is, de jó lenne megnézni, megjött-e a pesti nagyfiú, a Tivadar a szomszédba.
De ez még mind távol van, most nincs semmimás dolgom, csak ülni a lépcsőn.
A kukoricamorzsolás is ilyen volt. Békés. És az is időtlen gondolatokat szült.

/...../

Mennyi ajándékot kaptam a gyerekkorral...
Anyunak köszönhetek még valamit.
Tizenkettőkor ebédeltünk. Utána minden délután le kellett feküdni. Amikor fölkeltem, a konyhában az edény már elmosogatva, anyu ott állt a kis kocsimmal, a füles háncskosarával, és indultunk.
A Duna-partra tolt, ami gyalog messze lett volna egy kislánynak. Meg gyanítom, gyorsan oda akart érni.
A Kastély utcán mentünk végig, emlékszem a gömbakácokra, aztán ráfordult a piactér után az ártéri gyalogútra. . Az orromban van a mezítlábak taposta iszapos út illata. A mindig hűvös ártéri erdőt azóta keresem. Nincs sehol. Az árfolyások árkán, mint valami hegy-völgyön, hol le, hol föl vitt az út. Anyu, ha talált gyalogszedret, gyorsan a számba dugott egy-egy szemet. Sokat nem időztünk, az árnyékban csapatban támadtak a szúnyogok.
Kiértünk a napfényre. A magas parton pokrócokon ismerősök, zsíros kenyér és paradicsom, termoszban víz vagy tea. A gyerekek lent voltak a víz mellett a kavicson. Homokos kavicságyon vonult lassan a Duna, egy kis öblöt vágtak a partba, a kisebbeknek. Ültem a kavicson,, még járni se tudtam. Később ott tapicskoltam a vízben a többiekkel, estefelé vödörnyi apró csigaházzal indultunk haza. Nyakláncot fűztünk belőlük.
Ez volt a Paradicsom.
Víz, napfény, levegő, kövek, csigák odalent. Fönt az erdő, alkonyatkor parazsas tűz, a felnőttek játékai, amiben mi nem vettünk részt. Nem is tudtunk róla.
Azóta érzek otthonomnak minden vizet. A folyókat kiváltképp.

Járok a présház előtt a hajnali fűben. Nem messze tőlem öt kisgyerek alszik. Az egyik már mocorog. Nemsokára ki fogja dugnia fejét a sátor nyílásán. Megígértem, ha felébred, együtt megyünk vízért a forráshoz...

/Pókfonálon/

Nagyon kell, hogy szeress


Ha már nincs erőm a szép szavakra,
Ha már nem izgat a szép primadonna,
Ha a szerephez már semmi kedvem,
Akkor nagyon kell, hogy szeress engem!

Ha már nem dob fel se harc, se játék,
Hogyha nem akarom már a másét,
S hosszú szünet van a jókedvemben,
Akkor nagyon kell, hogy szeress engem!

Ha a jobb napok sem érdekelnek,
Mikor vége van a türelmemnek,
Ha a szerelmedet nem érdemlem,
Akkor nagyon kell, hogy szeress engem!

Ha a kedvességed bosszant, fáraszt,
Mikor nem adok és nem várok választ,
Mikor szeretni már nincs mit bennem,
Akkor nagyon kell, hogy szeress engem!

Lábujjhegyen
(részlet)

A lába fázott a papucsban, cipőt húzott. Kiment a konyhába, elmosott két bögrét, de mintha valaki dróton húzta volna, észre se vette, hogy mit csinál. Visszajőve odanyúlt a polchoz, és föllapozta az időről szóló tanítást a Prédikátor Könyvéből.

"mindennek megvan az órája
és minden szándéknak
a maga ideje az ég alatt.
Van ideje a születésnek és a halálnak;ideje
az ültetésnek és az ültetvénykiszedésének.

Ideje az ölelésnek és ideje a gyógyításnak;
ideje a bontásnak és ideje az építésnek.
Ideje a sírásnak és ideje a nevetésnek;
ideje a jajgatásnak és ideje a táncnak..."

Csöngött a telefon. Bosszantotta a hangja, szeretett volna csöndben, egyedül maradni, végigolvasni a többi sorokat. De a készülék makacsuk szólt...
Felveszem... Éva köszön bele. Régóta próbáltunk időt találni egy beszélgetésre. Mára terveztük. tizenegykor nála. Szakadozott a hangja, nehezen beszél.
- Ne haragudj... Úgy készültem a találkozásra... De arra kérlek, ne gyere ma el..
- Baj van?
- A barátnőm... A legjobb barátnőm agyvérzést kapott. Megműtötték... Nem tudok most másra gondolni...
- Hány éves?
- Ötven.
- Súlyos az állapota?
- Igen. "NE hagyjatok meghalni, olyan boldog vagyok...!" Ezt mondta... Amíg beszélni tudott.. Sokan gondolunk rá. Sokan... Az egész élete egy segélykiáltás. Mindent megél... jelen időben, teljes szívvel... mindent... még a szélsőségeket is.
Nem tudom miért kérdeztem meg:
- Milyen színű a haja?
- Sötétbarna volt. Most kopasz..
Hallgattunk. Sokáig. Éva szólalt meg.
- Fájdalom és remény van bennem... És bizakodás... Olyan adakozó ez a tavasz... Bomlik és ad, ad, számolatlanul. Elhiszed-e, békességet érzek. Mint nemrég, amikor a Rómából jött híreket hallgattam. Az utolsó üzenetet az elmenni készülő, öreg pápától... Legyetek derűsek... Úgy éreztem, az egész világ lábujjhegyen járt akkor. Szeretetből és tapintatból...
Elköszöntünk, letette a kagylót.
A szavak ott zakatolnak a fejemben..

"Ideje az eltépésnek,
és ideje a megvarrásnak;
ÉS ideje van a hallgatásnak
és ideje a szólásnak.."

Miért olyan nehéz?
Miért olyan szép és nehéz embernek lenni...

/Lábujjhegyen/

Valami érthetetlen kapcsolat van a barátság és a csillag között. Miért csillag a barát? És miért barát a csillag? Mert olyan távol van és mégis bennem él? Mert az enyém és mégis elérhetetlen? Mert az a tér, ahol találkozunk, nem emberi, hanem kozmikus? Mert nem kíván tőlem és én se kívánok tőle semmit? Csak azt, hogy legyen és így, ahogy van és ő van és én vagyok, ez kettőnknek tökéletesen elég? Nem lehet rá válaszolni. Nem is kell. De ha nem is lehet, barátom iránt mindig azt fogom érezni, hogy csillag, a világegyetemnek érthetetlen rám ragyogása

Van úgy, hogy az egyetlen mód az ember érintetlenségét megőrizni, ha feladja. Az egyetlen mód arra, hogy továbbra is ártatlan maradjon, ha bűnt követ el. Az egyetlen mód életben maradni, ha meghal. Ez a vallás, a szerelem, a művészet misztériuma. És a virágszedésé.

/A babérligetkönyv/

Köszönöm, hogy szerethetlek
(részlet)

Köszönöm, hogy engeded, hogy szeresselek. Ennyi már elég. Volt idő, amikor azt hittem, többet akarok. Akarlak egészen. Akarom a tested, a lelked, a gondolataid. A jelenedet és a múltadat. És akartam a jövődet. Meg kellett öregednem, hogy értsem, mi a szeretet és mi a birtoklás.
Ma már tudom, enyém az adomány így is. Csak terhes ne legyen az én nagy szeretetem. Csak ne bántson, ne fájjon neked, ne várjon alamizsnát. Lehet, hogy írnom se kellene. Csak lenni, mint a füvek és a fák, virágozni, mint most az orgonák, hallgatni, mint a szótlan állatok... Élj jól, egyetlenem. Szabadon, derűsen, mint a gyerekek...


/Lábujjhegyen/

Egyszer csak mindennek vége lesz majd


Forró csókja még itt ég a számon,
Bennem lángol még a szenvedély.
Kár, hogy mindez messze tűnő álom,
És róla csak egy fájó dal beszél.

Egyszer csak mindennek vége lesz majd,
Nincs az a csók, amely örökké tart.
Egyszerre minden csak emlék, csak emlék csupán.

Egyszerre visszanéz könnyes szemünk,
Vágyakra, dalra csak emlékezünk,
S nem futunk többé a délibáb fénye után.

Mindennek vége, szívemben béke, bús nyugalom.
Talán így könnyebb, a régi könnyet megsiratom.

Egyszer csak mindennek vége lesz majd,
Nincs az a csók, amely örökké tart.
Egyszerre minden csak emlék, csak emlék csupán.

Fájdalom még meddig lesz a sorsom?
Hajnal jön-e az éj köde után?
Ezt a bút szívemben végig hordom?
Vagy emlék lesz e fájó dal csupán?

Egyszer csak mindennek vége lesz majd,
Nincs az a csók, amely örökké tart.
Egyszerre minden csak emlék, csak emlék csupán.

Egyszerre visszanéz könnyes szemünk,
Vágyakra, dalra csak emlékezünk,
S nem futunk többé a délibáb fénye után.

Isten zenekara

Szeretlek, s mást is szeretek, -
neked ez fáj,
nekem meg elszakadni. De mit
tegyek? Nem én akartam ezt az idegen
kapcsolatot, amely
fáj és édes és
azt mondja, hogy nem én
és nem te, nem mi, nem az ember
fontos itt, nem az ember
parancsol, hanem valaki
más, ő - mondd, mit tegyek,
ha ő cselekszik helyettem és
én szenvedek a bűneiért,
az ő bűneiért,
aki olyan
nagy úr, hogy már nem is ismer
félreértést, hiszen csak az ész
beszámíthatatlan
józansága merészel
ellene szólni? Mit tegyek én,
mikor az ezernevű
Szerelem tüzes nyelvei
röpdösnek körül és maga
a halhatatlan Isten
mondja, hogy minden tettem és
szavam csak az ő akarata:
minden anyag az ő
töredéke, lakása, élő
s kimondhatatlan sokaság:
ő ez az örök
keveredés, irtózatos
parányokból összerakott
anyag- s lélek-zenekar, amely
érthetetlen zenét
játszik neki
és ő
sohasem unja meg a
dirigálást, s tudja, hogy sohase
lázadhat ellene a kürt,
melyben az ő
lelke parancsol, sem hegedű
melynek az ő intése ad
életet... - Óh, sohase
lázadhat fel a tehetetlen
zenekar Isten ellen, aki
az elromlott darabok helyett
mindig szállíttatja magának, és
velünk, megbűvölt mesterembereivel
szállíttatja az új
hangszereket, hogy tovább
játszhasson rajtuk, sohase
lázadhatunk fel az örök
Szerelem ellen, aki
összevissza
integet és szeszélye szerint
csendíti össze a hangokat,
és jaj,
mi csak a magunk
kis muzsikáját halljuk a teljes
zenekar időtlen
zúgásában és sohase
tudjuk meg, mit akart elmondani
istenünk az ősi csöndnek,
a fekete csöndnek, amely
köröskörül,
csillagvilágok határán túl,
a Semmiség páholyaiban
testtelen ül
és ránk néz és -
és figyel és -
és nem felel.

Arról, hogy mindenben az idő dönt

Mikor az élet, valamilyen emberi helyzet, döntésre kényszerít, vigyázz, hogy az elhatározásokat a változás törvényének térfogatába állítsd: mert minden "döntés" az időben kap csak végső tartást és alakot. Döntsél, de ne olyan föltétlenül! Ne olyan mindenáron! Ne olyan egészen! Add meg az emberi elhatározásnak azt a játék lehetőséget, amelyre szüksége van, hogy beilleszkedjék a világba és az időbe, elhelyezkedhessék az emberi szándékok, a változás törvényei között. Ne akard esküvel, szöggel és kalapáccsal rögzíteni minden időkre azt, amin az éjszaka és a reggel is változtat valamit, szíved és értelmed is örökké csiszol, másít, alakít valamit, ma, holnap és örökké. Adj az elhatározásnak időt és térfogatot, hogy megtalálja igazi helyét és formáját a világban. Döntsél, de ne nagyon! Döntsél, de ne föltétlenül! Cselekedjél, de ugyanakkor bízz mindent az időre is. Meglátod, holnapra vagy esztendő múltán, hogy nem te döntöttél, hanem a térfogat, melyben minden emberi ügy eldől: az idő.


/Füveskönyv/

Súgd meg...

Egy négyéves, érzékeny, minden idegszálával figyelő, gazdagon fantáziáló kislányról, Liliről mesélt az édesanyja. Azon a nyáron kisöccse született, Dani. Amikor hazahozták a kórházból, Lili azt kérte, először hadd beszéljen vele ő. Kettesben. Bevitték az ötnapos Danit a szobába, letették egy öblös fotelbe. Ekkor Lili odament hozzá, körbenézett, hogy valóban egyedül vannak-e, a füléhez hajolt és ezt mondta:
-Súgd meg nekem, milyen a Jóisten... Elfelejtettem..


/Pókfonálon/

Kóstolgat az élet minket, gondoltál már erre? Hoz rengeteg jót, de mindig valami nagy árat fizetsz. Olyan terheket ró rád, meggebedsz. Aztán megint ad. Elvesz, ad. Néha azt érzem, figyeli, mit bírsz még...?

Az 'énnek' az egyedisége éppen abban rejlik, ami az emberről elképzelhetetlen. Elképzelni csak azt tudjuk, ami az emberekben egyforma, ami általános. Az egyéni 'én' az, ami elüt az általánostól, ami tehát nem tételezhető fel, nem számítható ki előre, amit nekünk kell a másikban leleplezni, felfedni, meghódítani.

Sose tudni, mit gondol, sose tudni, mit tesz, és azt teszi-e, amit gondol, vagy azt gondolja, amit tesz. Az ember: Ember... és ebben minden benne van.

Egyszer. Mindig csak egyszer. Mindig először,

mindig utoljára. Nem a törvényt keresni.

Szabadnak lenni. Nem alkalmazkodni.

Elhatározni. Nem a megszokás. A váratlan. A

kaland. A veszély. A kockázat. A bátorság... a

küszöbön állni. Folytonos átlépésben lenni. Élve

meghalni, vagy meghalva élni. Aki ezt elérte

szabad. És ha szabad belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet.

Eletünk legfontosabb dolgai nem rendkívüliek vagy grandiózusak. A legfontosabbak azok a pillanatok, melyben úgy érezzük, valaki megérintett.